Készült a Villeroy & Boch Belváros és az Admiral Studio / Smeg támogatásával
A padlizsán (Solanum melongena), más néven tojásgyümölcs vagy vineta, ma már szinte minden zöldséges standon megtalálható. Gazdag ízvilága, lila héja és sokoldalú felhasználhatósága miatt világszerte kedvelt alapanyag. Mégis kevesen tudják, hogy története több mint 2000 évre nyúlik vissza, és útja Ázsiából egészen a modern európai konyhákig vezetett.
A padlizsán őshazája valószínűleg India és Kína, ahol már i. e. 5. században is termesztették. Kínában az első írásos emlékek a Tang-dinasztia (7–10. század) idejéből származnak. Az indiai ajurvédikus gyógyászatban is szerepelt, emésztést serkentő és vértisztító hatása miatt.
A padlizsánt az arab kereskedők és hódítók juttatták el először Észak-Afrikába, majd Dél-Európába a középkor folyamán, főként a 9–10. században. Az arab világban már régóta termesztették és nemcsak étkezési célból, hanem dísznövényként is értékelték.
A középkori Európában azonban kezdetben gyanakvással tekintettek rá. A padlizsánt a nadragulyafélék családjába tartozó növényként sokáig mérgezőnek tartották. Elterjedését lassította a bizalmatlanság, bár a mediterrán térségekben – főleg Spanyolországban és Itáliában – egyre gyakrabban megjelent a paraszti és nemesi konyhákban is.
A reneszánsz idején a padlizsán fokozatosan elfogadottá vált. Egyes források szerint már Leonardo da Vinci is kedvelte festményein a padlizsán sötétlila színét, míg a kulináris szövegekben egyre több padlizsános recept tűnt fel.
A 18–19. században a padlizsán már Európa számos részén ismert és használt zöldségféle volt. Ekkoriban kezdték szelektíven nemesíteni a kevésbé keserű, nagyobb és húsosabb fajtákat. A keserű íz csökkentésére sózással vagy áztatással készítették elő, ami máig élő konyhai gyakorlat.
Magyarországon a padlizsán – vagyis vineta, vinetta – elsősorban erdélyi közvetítéssel vált ismertté, ahol ma is népszerű a padlizsánkrém (vineta krém) hagyományos változata. Az 1900-as években egyre elterjedtebbé vált a hazai kertekben is, különösen a melegebb, napos területeken.
A magyar gasztronómiában ma is kiemelt szerepet kap például sült padlizsánként, rakott ételekben, lecsókban vagy krémként.
A padlizsán ma már az olasz (parmigiana di melanzane), francia (ratatouille), görög (muszaka), közel-keleti (baba ganoush) és indiai (baingan bharta) konyhák alapanyaga. Egészséges, antioxidánsokban gazdag, rosttartalma magas, kalóriatartalma viszont alacsony – így a modern diétás étrendekbe is kiválóan illeszthető.
A padlizsán mára újra népszerű lett a házi konyhakertekben is. Léteznek fehér, csíkos, gömbölyű vagy keskeny fajták is, amelyek esztétikailag is különlegesek. Igénytelen, de melegigényes növény, amelyet májusban palántázva egész nyáron termeszthetünk.
A padlizsán története a felfedezéstől a gyanakváson át a megbecsülésig ível – ma már nehéz lenne elképzelni nélküle a globális gasztronómiát. Egy lila zöldség, amely áthidalja a kultúrákat és korszakokat – a „Kert és történelem” egyik legsokoldalúbb szereplője.
